A verskertész jutalomjátéka

Gabriella

Öreg nénike volt, olyan huncut szemű. Aztán, ahogy jobban megnéztem, hirtelen kirajzolódott arcvonásaiban egy gyönyörű nő, aki valamikor volt, és aki - ha úgy tartja a kedve - néha még megmutatja magát a kiváltságosoknak. Ma reggel az 1-es villamoson utazott a verskertész.

- A '70-es évek végén, a panel tövében, a házunk előtt csináltam egy kiskertet. Ibolyát, szellőrózsát és kasvirágot ültettem. Olyan szép lett, hogy az arra járó VB titkár is azzal ugratott, hogy előző életemben talán uradalmi kertész lehettem. Pedig nem tanultam ezt én sehol, a szívemből jött. Közben Kosztolányit mondtam magamban:

"Mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek... "- suttogta a mellette ülőnek olyan átéléssel, hogy egy idő után az összes utas odafülelt. - Akkoriban a negyvenes éveimben jártam. A gyerekeim úgy ahogy felnőttek, a férjemmel dolgoztunk - ő mérnök volt a trösztnél, én bérszámfejtő -, éltük a hétköznapokat, de én éreztem, hogy teremtenem kell valamit, mert még sokmindent meg kell élni, mert tünékeny minden pillanat. Belőlem ez a kiskert jött ki. Ültettem egy fácskát is, de sokáig csak akkor láttam az ágait, amikor elindultam reggel dolgozni és kiléptem a lépcsőházból. A nyolcadik emeleten laktunk, a fa pedig nagyon kicsi volt, még egy karóval is megtámasztottam.

Aztán gyorsan elrepült újabb negyven év. Onnan vettem észre, hogy egy reggel, amikor kint kávéztam az erkélyen - ez a férjem halála utáni évben volt, amikor a negyedik unokám született -, madárfüttyöt hallottam, és megláttam két kis sárgarigót, ahogy fészket raknak a fám ágai közé. Ismeri Devecsery Lászlót? A sárgarigó fészkében írja:

"Sárga ruha, szürke mellény, farka tollán csillan a fény. Szálldos, röppen ágról ágra, felesége hazavárja, hogy a villás ág hegyére fészek legyen már estére! Építgetik, kötögetik, és szálanként fel is teszik: puha tollal bélelgetik." 

Néma csend volt ekkor már a villamoson, mindenki a vesrkertészt figyelte. Ő nem jött zavarba, behunyta a szemét, és végigmondta a verset, majd alkalmi közönsége felé fordult, hogy befejezze a történetét:

- Azt hiszem, ez volt az utolsó vers, amit megteremtettem. Én már szemébe néztem a legmélyebb félelmeimnek. A titok az, hogy minden elmúlik. És a mindenben benne vagyok én is  - mondta, majd kecsesen bólintott, és leszállt a Szentlélektéren. 

https://reneszanszasszony.blogstar.hu/./pages/reneszanszasszony/contents/blog/47620/pics/lead_800x600.jpg
álom,élet,életkor,emlék,mese,történet
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Kapcsolódó blogbejegyzések

Ezeket a cikkeket olvastad már?