Requiem a köddé váltakért

Gabriella

Mária néni halottak napján világít a szüleiért és egyetlen testvéréért. Magában beszélget velük. Imát mond a lelkükért, elmeséli nekik, milyen orvosságot írt fel a körzeti, panaszkodik, hogy nem bírja már az epéje a paradicsomot, és megigéri nekik, hogy amint eljön az ideje, ő is megy utánuk. Egyetlen emberért azonban soha nem ég a gyertya.

1944-ben Mara szerződést kapott a Magyar Állami Operaházba. Madarat lehetett volna vele fogatni, amikor kóristaként a Nabuccoban debütált. A szabóságon szerették a szorgalmas, feltűnő szépségű, mindenkihez kedves, barna lányt. Egy gyönyörű, piros ruhát varrt neki Galambosné, a főszabász, amit aztán a Fenénát éneklő, hordó derekú, kese szoprán elirigyelt tőle.

Mara a premieren mégis kiragyogott a rabszolgák karából: egy méregzöld, rafinált ruhát küldött neki fájdalomdíjként Galambosné. A Zakariást játszó öreg basszus megcsipkedte a lány arcát színpadra lépés előtt. Mara játékosan rácsapott a kezére, de nem haragudott, hiszen bolond szerelmes volt és legszívesebben magához ölelete volna az egész világot. Pedig a világ éppen lángban égett, de Mara számára 1944. március 18. maga volt a varázslatok éjszakája. Előadás után András várta a művészbejárónál. András orvos volt, és aznap éppen ügyeletes, ezért nem ült ott a nézőtéren, de holnap biztosan megnézi.

Hogy történhetett ilyen gyorsan?

Mara a tapsrendről ellógott, pajkosan homlokon csókolta az ügyelőt, hogy ne írja fel, és sminkben rohant András karjaiba. Felautóztak a Citadellához. András úgy ölelte, mint még soha. Másnap kilenc német hadosztály vonult be Magyarországra. András is megkapta a behívót. Mara megesküdött, hogy megvárja, de soha többé nem látta. Egy éven keresztül bújta valamennyi újságban a halottak, a fogságba esettek és az eltűntek névsorát. Szakács András nem volt rajta. Aztán a Vöröskereszttel is kerestette.

Közben magán énekórákat adott. Voltak futó viszonyai, egy darabig szeretője lett egy karmesternek, de a szívét nem tudta senkinek sem odaadni. A hetvenes években találkozott egy amerikás magyarral, akit egy Andrew Cook nevű hátgerinc specialista kezelt, és egy pillanatra jó volt elhinni, hogy Andrásról van szó, de aztán az ismerős mutatott egy fotót is az afroamerikai csodadokiról.

Az évek múlnak, ráncokra cserélik a szépséget, löttyedtségre az erőt, a belső csend ordítóvá mélyül. A Halál egyfolytában az ajtófélfát támasztja már, és ha kedve szottyan, elkapja az embert - Vavyan Fable

A tüzes Marából az idő szelíd Mária nénit faragott. Bár nem ment férjhez, de körbevette népes választott családja. Tanítványai, akik közül sokan világhírű énekesek lettek, szeretettel lesték minden kívánságát. Cserébe nem adott kéretlen tanácsot, de mindig nyitott szívvel hallgatta csalódásaikat. Bella volt a kedvence, mert hajdani önmagát látta benne. A nőnek akkoriban tűnt el az életéből az a férfi, aki a legfontosabb volt a számára. Mária néni neki ki tudta mondani:

- Ezt érzem én is 73 éve. Nincs halott. Nincs gyász. Nincsenek könnyek. Nincs lezárás. A háttérben mindig szól a száraz szemű requiem. András is ott áll valahol a ködben. A velem élő ködléleknek pedig nem tudok gyertyát gyújtani. 

https://reneszanszasszony.blogstar.hu/./pages/reneszanszasszony/contents/blog/44126/pics/lead_800x600.jpg
élet,életkor,mese,szerelem,szerető,történet
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Kapcsolódó blogbejegyzések

Ezeket a cikkeket olvastad már?