Anyaseb, az egyik legnagyobb tabu

Ligyija

Anyám után mindig fütyültek a munkások. A lapátra támaszkodtak, beálltak abba a bizonyos pózba, és elismerően füttyentettek. Anyám nem viselt mini szoknyát, mély dekoltázst, műkörmöket és póthajat, de mindig tűsarkú cipőben sietett velem a piacra, pajkosan a fülébe akasztotta ő is az első érett cseresznyét, és ösztönösen derékból húzta ki magát, mert soha nem tűnt el belőle a táncos. A suliban a fiúk kockás papíron szavazták meg, hogy kinek van a legszebb anyukája. Tizenhat srác járt az osztályba, és tizenöt cetlin anyu neve volt. Amikor a húszas éveim közepén jártam, anyu a negynes éveit taposta. A férfi kollégáim valamennyien odavoltak érte. Nem értettem, mivel veszi le a lábáról őket. Nem, nem voltam féltékeny, rajongtam érte, hiszen okos volt, szép, mindig mellettem állt, laza volt és megértő. Pontosan olyan, amilyennek én képzeltem magam az anya szerepben.

Persze volt időszak, amikor mindent jobban tudtam mint ő, amikor nagyítóval vizsgáltam a hibáit, amikor haragudtam rá, nem tudtam megbocsátani és fölényes voltam, amikor a gyerekneveléstől kezdve a politikáig mindenhez jobban értetem, és csak bosszankodtam, hogy nem igaz, hogy nem képes felfogni, miről szól az élet! Láttam, hogy hol rontotta el, és magamban megítéltem a megoldásait, és ítélkeztem a döntései fölött is, közben pedig folyamatosan neki akartam megfelelni, szomjazva az elismerésére. Veszekedtünk. Gyakran, és sokat. Felnőttként. Addig, amíg szembe nem néztem a legnagyobb tabuval, az anyasebbel.

Összekapcsolódunk anyánkkal, az ő anyjával, annak az anyjával és így tovább egy hosszú sorban, egészen az eredetig egységet alkot az összes nő, és a női minőség eggyé válik.

Az anyaseb a női lét fájdalma, amit a nők generációról generációra tovább adnak egymásnak. A lányok  tudattalanul is átérzik és átveszik az anyjuk által cipelt fájdalmakat, és gyakran a kiútkeresés része az ítélet és a bűntudat. Pedig ezt a fájdalmat muszáj feldolgozni, hiszen az anyánk az alapja annak, akivé válunk. Az ő hitrendszere az első hiedelmünk, az ő félelmei  az első szorongásunk és az ő szokásai az első szokásunk. Az anyaseb valójában nem az anyánkról szól, hanem arról, hogyan fogadjuk el magunkat. Arról, hogy elismerjük és tiszteljük az alapot, amit anyánktól kaptunk, de nem cipeljük tovább az ő terhét, hanem belépünk a saját életünkbe. 

Mostanában nagyokat beszélgetünk telefonon, csodálom a bölcsességét és könnyekig hatódtam, amikor a negyvensokadik születésnapomon percekig kuksolt a fürdőszobában, hogy a megfelelő pillanatban jöjjön elő, mint első számú meglepetés. Már nem vívunk vérre menő verbális csatákat világnézeti kérdésekben, felhív, ha nem igazodik el a média világában és mosolyogva nyugtázza, hogy a húsvéti tojásokat én is foltosra festem,  vagy csáléra sikerül a minta.

A múltkor a lányaim cinkosan összenéztek a hátam mögött, mert utánam fütyültek a munkások, miközben tűsarkúban trappoltam velük a piacra. Meglepődve csaptam a homlokomra: "Az anyám lettem." 

Segítség, olyen lettem, mint az anyám!

http://reneszanszasszony.blogstar.hu/./pages/reneszanszasszony/contents/blog/37150/pics/lead_800x600.jpg
anya,gyerek,lélek,nő,önismeret
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Kapcsolódó blogbejegyzések

Ezeket a cikkeket olvastad már?