Erre vágyunk mindannyian

Ligyija

A bűntudat és én sokáig kézen fogva jártunk. Pedig nem is csináltam semmit, mégis úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem. Mindenért.  Mikor kezdődött? Talán a középiskolában, amikor nehezen tudtam belesimulni a közegbe, vagy a felnőtté válás megfelelés kényszeres éveiben, amikor nem akartam különbözni?

Az anyukám ezerszer elmondta, hogy milyen ügyes, okos és szép kislány vagyok. A gimiben aztán valahogy valami elromlott: a tanároktól folyton azt hallottam, hogy már megint csak a táncon, a versmondáson, a színházasdin, a divatozáson, a fiúkon, a zenélésen, a világmegváltáson jár az eszem, csak azért, hogy tanulni ne kelljen! Elmaradtak a dicséretek, én meg folyton azért pedáloztam, hogy jó legyek, hogy elfogadjanak, és ne csak azt halljam, hogy már megint van egy fura ötletem.

Persze, akkor még nem ismertem a hatvanperces apa, Rob Parsons egyik alapmondatát: „Amikor a fül soha nem hall dicséretet, a szív egy idő után elveszíti a késztetést a próbálkozásra.” 

Ha valakinek a hiányosságait erősítik, az vagy fellázad, és pont az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki, vagy folyamatosan védekezik, hárít és megpróbál megfelelni. Azt látom magam körül, hogy az emberek többségének rossz az önképe. Sokkal kevesebbet gondolnak magukról, mint amennyit valójában érnek, mert sem a szüleik, sem a tanáraik, sem a főnökeik, sem a barátaik nem elégítik ki a fontosság utáni vágyukat. A legtöbb ember sokat kritizál, de keveset dicsér. Valamiért nem tartjuk fontosnak megdicsérni a másikat, és gyarló módon többnyire szeretjük a dolgokat úgy feltüntetni, mintha minden eredmény a mi érdemünk lenne. 

A méltó elismerés nemcsak valamiféle udvariasság, hanem életbe vágó emberi szükséglet - Charles Taylor

Talán az emberek többsége féltékeny a másikra, és ezért nem dicséri, mert akkor a dicsőséget is át kellene engedni, amit szívesen megtartanánk, hiszen olyan kevesen dicsérnek meg bennünket is. Ezen a ponton viszont saját farkába harap a kígyó.  

Nincs más megoldás, dicsérni kell! A gyerekedet, a kollégádat, a barátodat, a párodat. Persze, nem mindig, nem minden ok nélkül, nem általánosságban, de  fontos, hogy jelezd, tetszik, amit csinál, ahogy gondolkodik, vagy egyszerűen csak klassz a frizurája. A pozitív megerősítésben hiszek. Úgyis olyan ritkán halljuk, hogy jól oldottunk meg egy feladatot, vagy látszik, hogy keményen dolgoztunk. 

Az öcsém évekig Íroszágban élt, egy nemzetközi multinál dolgozott. Amikor pillanatok alatt megoldotta a japán ügyfél problémáját, a főnöke küldött neki egy e-mailt: „Köszönöm, hogy ma boldoggá tettél egy embert a Föld másik felén.”  A mai napig előjön ez a sztori, a verbális buksi simogatás emlékezetesebb elismerés volt, mint az év végi bónusz.

Volt egy időszak az életemben, amikor meg kellett tanulnom vezetővé válni. Tréning nélkül is gyorsan rájöttem, hogy a félelem, a presszió, a folyamatos negatív nyomás és korholás csak átmenetileg lendít a teljesítményen, hosszú távon a "terror” visszaüt: rossz munkahelyi légkört, és ellenállást szül. A valós dicséret, néhány jó szó, egy elismerő pillantás viszont óriási eredményekre képes sarkallni az embereket. 

„Vágysz megértésre? Próbálj megérteni másokat! Vágysz dicséretre? Dicsérj meg másokat (...)! Vágysz kedvességre? Légy kedves!” - Böjte Csaba

http://reneszanszasszony.blogstar.hu/./pages/reneszanszasszony/contents/blog/22279/pics/lead_800x600.jpg
dicséret,kapcsolatok,munka,vágy
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?